Prae 2019/1. (Betegség)
Amikor 2019 őszén a Prae folyóirat legújabb, a betegség témája köré rendeződő szövegeket tartalmazó lapszáma megjelent, még nem kezdődött minden online folyóirat összes cikke a koronavírus-járvány előtti idők nosztalgikus felidézésével. Ehhez hasonlóan még az sem volt tendencia, hogy minden művész, gondolkodó, kulturális szereplő metareflektív módon írjon a betegségről, metaforikájának lehetséges hatásait taglalja, vagy az orvostechnológiai módszerek testképformáló befolyását fontolgassa. Versolvasás során sem ugrott a szemünk újra és újra a fájdalomhoz vagy a halálhoz kapcsolódó részletekre, nem értelmeztünk minden novellát a saját sérülékenységünk és a járvány tükrében. Természetesen létezett sok hasonló fókuszú szépirodalmi szöveg, elemzés, sőt elmélet, és a (testi) betegségekről szóló tartalmak – a diskurzus jelenlegi popularizálódását megelőzően is – jelentősen gyarapodtak azóta, hogy Virginia Woolf az irodalom hiányosságaként emlegette ezek elhallgatását. Lássuk tehát, hogyan írtak a betegségről azelőtt, hogy ez mindennapos lett volna.
A lapszám tanulmány rovata az egy évvel korábbi Irodalom és betegség konferencia előadásai közül válogat, az előszó szerint többek között arra világítva rá, hogyan léphet kapcsolatba a betegség témáján keresztül az irodalom- és kultúraértés az orvostudományi módszerek befogadásával. [A konferencia szövegeiből válogat az Alföld 2019. novemberi száma is – A szerk.] Az első tanulmányblokk rámutat, hogy a technológiai környezet hatására a betegségekről kialakult kép és az általános érzékelésmód kölcsönösen befolyásolhatja egymást. Hegedűs Máté szövege a századforduló irodalmát elemezve jut a konklúzióra, mely szerint a nagyvárosi lét technomediális környezete kiváltotta idegesség megváltoztatja az emberek érzékelés- és gondolkodásmódját, Pótó Júlia írása pedig ugyanezen időszakban a testképnek és ezzel együtt a betegségről és a halálról való beszédnek a röntgentechnológia feltalálása okozta átalakulását regisztrálja. A második részben olvasható tanulmányok olyan kortárs művekről adnak szövegközeli értelmezéseket, mint Giorgio Pressburger, Schein Gábor, Takács Zsuzsa és Németh Zoltán alkotásai. Ureczky Eszter és Bartal Mária ezekben a tanulmányaikban megkísérlik a betegség fogalmának olyan alapos feltérképezését is, hogy pontos definíciót rendelhessenek hozzá. Előbbi biopolitikai szempontokat érvényesítve többek között a fizikai és a megélt betegség elkülönítését teszi meg, utóbbi különböző tudományterületek idevágó megállapításait igyekszik összefésülni – miközben a precíz meghatározásokra való törekvés felhívja a lapszám olvasójának figyelmét arra, hogy bár eddigre a tartalom felén már túlhaladt, egyáltalán nem lehet biztos abban, mit is jelent a betegség, amiről a szövegek szólnak.
A lapszám közepén tehát felismerjük, hogy egészen addig (és nem meglepő módon utána is) a betegségnek, vagy még pontosabban a betegség különböző tapasztalatainak körülírásai olvashatók. A körülírás alapvető motívumait, a szépirodalmi és elemző szövegekben leggyakrabban felmerülő metaforikát már a borító – Bihari Eszter munkája – kijelöli: rajz egy két kéz között hervadozó virág árnyékáról egy kávéfoltosnak látszó papírlapon. A kezekben haldokló növény mint természeti és emberi egymásnak feszülése, de mint e kettő szoros összetartozása is tekinthető, amennyiben a virághoz hasonlóan a kézfejek is lekonyulnak. Általánosabban a lapszámban megjelenő természeti metaforikát és annak antropocentrikusságát is előrejelzi a képre rávetülő cím, a hervadás (emberi, testi, de hangsúlyosan nyelvileg is meghatározott) betegségként való értelmezése.
A központi téma a tartalomjegyzék szerint nem terjed ki az egész füzetre, csupán az első szépirodalmi egység, illetve a tanulmányok kapcsolódnak a betegséghez. A teljes lapszámot tekintve azonban a tematikus cím megerősíti a nem szorosan kapcsolódó szövegeknek a betegséggel és a betegségről szóló más írásokkal való kontextuális olvasatát. Ebben a tendenciában a lapszám utolsó szakaszát jelentő szépirodalmi szövegek elhelyezkedésükből kifolyólag kevésbé, a két tanulmányblokk által keretezett Billentyűk rovat (a szépirodalmi rovat fantázianeve) azonban annál inkább érintett: az itt megjelenő versek és novella szövegébe hol izgalmas, hol pedig inkább kedvezőtlen módon türemkedik be a betegség felőli értelmezhetőség. A Babits és a röntgen című tanulmány kiemeli az ember halálhoz való viszonyának megváltozását, a technológia által folyamatosan jelenlevővé váló memento mori figyelmeztetését, valamint a test feldarabolhatóságának és átjárhatóságának megszületőben lévő koncepciójára irányítja a figyelmet. Néhány oldallal később Gyurász Marianna versei a korábbi fókusz hatására hangsúlyosabban idézhetik fel a halál megtapasztalását („Orra a kockás asztalterítő felé bukik, / és kicsusszan nyirkos gyerektenyeredből a műanyag” – Bombardier Dash 8), mint a feltámadást vagy az életben maradást, holott a lapból kiemelve a verseket arról éppúgy esik szó („azt kívánom, igyanak és egyenek meg minden áldott nap, / úgy ők sem, én sem leszünk teljesen elhagyatva” – Húsvét). Ha tovább lapozunk, még látványosabb a kontextus általi figyelemirányítás Vas Máté két versében. A boldogság hiányzó tartozéka című szerepversben a hóhér nemcsak mint a halál kiváltója tűnik fel, hanem hóhérnak lenni tisztességes (és jövedelmező) foglalkozást jelent. Ennek tükrében rákövetkező Unalom ellen nincs orvosság orvosfigurája inkább látszik szándékos halálhozónak, mint puszta gyógyítónak („Orvosát gallérjánál ragadta meg, kikönyörögve / az utolsó kívánság egyeduralmát […] végül / halálos dózist kell neki beadni.” – Unalom ellen nincs orvosság). Ezekben a versekben az átfogó tematika és az egymás melletti elhelyezkedés érdekes irányokba bővíti a lehetséges értelmezéseket, Mécs Anna szintén ebben a blokkban szereplő novellája esetén azonban kevésbé szerencsés a téma univerzalizálhatósága és a környező szövegek egymásra olvasásának potenciálja. A Robbantott halak két szereplőjének központba emelt jellemzői a magányosság és a homoszexualitás – és bár a szöveg önmagában semmiféle utalást nem tesz ilyesmire, a kontextus hatására a befogadó könnyen kezdheti e kettő közül keresni azt, melyik hogyan kapcsolódik a betegséghez.
A teljesség igénye nélkül szeretnék kiemelni még néhány tematikus csomópontot, amelyek a különböző írások egymásra vetülése által kerülnek a lapban újra és újra fókuszba, és amelyek a megjelenő szövegek párbeszédbe léptethetőségét segítik elő. A betegség identitásformáló hatása a gyógyulás lehetetlenségével kerül összefüggésbe Bartal tanulmányában, a személyiség és általában az ember határainak instabilitásával Németh Gábor Dávid verseiben. Amíg a folyton jelenlévő haláltudat Pótó szövege szerint a technomediális környezettel függ össze, Zalán Tibor regényrészletében a múltidézéshez kapcsolódik, Tatár Sándor verseinek beszédhelyzete szerint pedig valamiféle transzcendens sejthető a nagyon is materiális „húsfigurák” elmúlása mögött. A borítón is feltűnő természeti metaforika az első oldalon mondhatni hagyományos módon, a betegség nyomait természeti képekkel helyettesítve jelenik meg, például Gerevich Andrásnál így: „Rózsabimbóvá ért a makkod, / a bíbor bőr szirmokként hámlik le, rétegesen.” (Tájtest). Azonban közvetlenül ezután az épített környezet elemei is bevonódnak az emberi test leírásaiba többek között Simon Bettina („Mielőtt lebontják, / mindenki eljön, hogy még egyszer lássa […], mert / minden kisebb eltávolodás felér egy rendes / összeomlással.” – Csokoládé) és Horváth Imre Olivér műveiben („Besárgult a fogunk, mint a függöny, / sötét ablak párkányára omlik. // Mindkét tüdő komor, önemésztő, / kormos, mint a háztetőn a pala.” – Wasf). A természeti és az ember által létrehozott környezet egymásba fonódása látható Juhász Tibor versében, amelynek ebben a kiadványban való megjelenése ismét jól mutatja a tematikus lapszám értelmezésformáló erejét: a megelőző szövegek hatására hangsúlyosabbá válhat például a tájnak az emberi testhez mért leírása („nehezebben járható csapás”, „derékig érő aljnövényzet” – 2019, valahonnan Ajnácskő felől) vagy a hasonlítás irányának kifordulása, azaz a természet testmetaforákon keresztüli megragadása („csapás indul a gerincre”).
Úgy tűnik, az inter- és kontextualizáció újabb eredményeit olvashatjuk hamarosan a Prae lapjain, hiszen már készül a legújabb tematikus lapszám, a Ragály, amellyel a folyóirat ismét bekapcsolódik a betegségről szóló közbeszédbe – de most egy olyan pillanatban, amikor figyelmünket a mindennapi események egyébként is folyamatosan e téma felé fordítják.
Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat, 2019/1. – Betegség
Hozzászólások